Van, hogy nehéz döntések előtt állunk. De meg kell lépni! Senki nem fogja megoldani helyettünk, senki nem fogja majd a kezünket. El kell határoznunk, hogy kilépünk a szarból! Magunkért, nem másért! Ha az a hely ahol most vagyunk, visszafog, ha lefelé lök, ha rombol és nem épít, ott kell hagyni!

Évekig vegetáltam egy olyan kapcsolatban, ahol nem becsültek. Folyamatosan alárendelt szerepet játszottam, és hiába voltam vele tisztába, nem léptem ki belőle. Sőt, ezzel segédkeztem abban, hogy még jobban elnyomjanak. Mindent megtettem, mindent eltűrtem, cserébe nem kaptam semmi mást, csak még több megalázást. Mindent rosszul csináltam, semmi nem volt jó és elég. Azt hittem, hogy tudok változtatni rajta, hogy minden szép lesz és jó. És hatalmas pofont kellett kapnom ahhoz, hogy rájöjjek mennyire, de mennyire szánalmas vagyok. Aki magát nem becsüli, azt mások sem fogják. Nehéz volt. Nehéz volt észrevenni, és nehéz volt elsétálni. Annyira akartam, hogy szeressenek, annyira nem értettem miért nem működik, hogy foggal – körömmel kapaszkodtam benne. Valamiben, ami tulajdonképpen nem is létezett.

Először fájt, iszonyatosan fájt. Aztán elcsendesedett és helyébe lépett a szabadság! Az érzés, hogy igenis mennem kellett! Többet érek annál, hogy így bánjanak velem. Aki nem ismeri fel az értékeimet az nem is érdemel meg, sem engem, sem az időmet. Hiszen abból van a legkevesebb.

A legfontosabb, hogy megértsük, nem kell benne maradnunk olyan kapcsolatokban, legyen az szerelmi, baráti, családi, ahol nem becsülnek bennünket. Ahol csak eszközként, netán igénykielégítőkként tekintenek ránk!

Mindenki megérdemli, hogy igazán szeressék. Szeressék a valóját, őt magát, nem pedig egy saját képmásukra alakított rongyot. Szóval kérem szépen, aki úgy érzi, hogy semmibe veszik, hogy folyton kritizálják, ha mindent rosszul csinál, álljon fel de nagyon gyorsan és ballagjon el onnan, mert az nem az ő útja! Csak egy életünk van, azt éljük igazán!

Megosztás a facebookon