Kiléptem saját magamból. Kívülről nézegetem megtépázott gúnyámat....  Összetört, megtiport  státuszom innen nézve, nem is látszik! Micsoda álarc! Milyen csodás maszk! Milyen szépen elrejtett fájdalmas gondolatok, feladott álmok, remények, melyek belecsalogattak a legnagyobb csapdákba. És kívülről mindez nem látszik! Mosolyog az arc, nyúlik a kéz a másik felé. Biztat, vállba vereget, nevetgél. 

Az ember a legcsodálatosabb és egyben a legszörnyűbb teremtmény a világon.

Felkel mindennap. Kinyitja a szekrényt, előkeresi a megfelelő ruhát, a megfelelő cipőt hozzá. A tükör elé áll, és pár perc alatt átvarázsolja ábrázatát egy boldog emberévé. Úgy éli mindennapjait, hogy váltogatja álarcait, ám az igazit mindig elrejti. Fél. Fél attól, hogy belé látnak. Fél attól, hogy gyengének bélyegzik. Beskatulyázzák. Inkább energiái nagy hányadát arra használja, hogy eljátssza, minden rendben. Nem fordul befelé, nem néz szembe a gondokkal. Nem éli meg a fájdalmat, nem hagy időt magának. Nem. Azonnal elfojtja és elmenekül az álarcok világába. 

Így telik minden egyes nap..... 

Megosztás a facebookon