Lebénított, ahogy a fejemben ólálkodott. Nem tudtam koncentrálni a munkámra, nem tudtam oda figyelni másokra. Elfelejtettem válaszolni a feltett kérdésekre, elfelejtettem, ha kértek valamit. Nem tudtam milyen nap van, milyen napszak van. Képtelen voltam felfogni a körülöttem zajló dolgokat, minduntalan elkalandoztam. Befelé fordultam, ahol jobban láthattam. Ahol megvizsgálhattam. Láttam, hogyan ugrál elmém különböző pontjain.. Engem lesett minden kanyarban odabenn. Meglesett, ha szomorú voltam. Meglesett, ha örültem. Kis jegyzetfüzetével sétálgatott fel-alá az érzéseim között és rendre csak firkált a papírra. Huncut mosollyal jegyzetelte féltve őrzött titkaim. Elégedetten ücsörgött vidámságom kis szigetén, lábát lógatva a boldogság patakjában. Tovább sétálva, a kesze-kusza, érthetetlen zavarodottság partján, a szakadék mellett egyensúlyozgatva nézegetett lefelé, és serényen irkálta felé küldött, kibogozhatatlan jeleimet.

Vajon látja a félelmeimet is? Vajon látja, mennyire rettegek? Rettegek, hogy meglátnak. Hogy felismernek. Hogy átlátnak a felszínen, a míves bohóc álarcon. Vajon látja, hogy mindennap egy küzdelem? És azt, hogy a sok nevetés mögött a szomorúság szigetén odabenn megárad a könnyektől a bánat patakja? Látja, vagy ügyesen rejtem el előle is?

 

 

Megosztás a facebookon