Húúú, de halálosan unom már az embereket! Oda figyelsz mindenkire, jót akarsz, igyekszel, szinte kiszolgálod a körülötted lévőket. Figyelsz a hangulatukra, ahhoz igazítod magad. Ha jó kedvük van, osztozol rajta. Ha rossz, tudod, hogy békén kell hagyni őket. Ha ügyesek voltak megdicséred őket, ha hibáztak megbocsájtod. Aztán mit kapsz cserébe? Örök elégedetlenséget, hálátlanságot, kötekedést.... Abszolút nem érdekel senkit, hogy mit tettél értük, nem érdekli őket, hogy alkalmazkodsz, hogy oda figyelsz.... Ők nem fognak rád. És tudod miért nem? Mert pont belesz*rnak, hogy mit gondolsz, magasról tesznek rá.

Az a lényeg, hogy ők legyenek kiszolgálva, a kényük- kedvük szerint alakuljanak a dolgok. És ennyi.

Annyira, de annyira unom már, hogy úgy döntöttem, változtatok a hozzá állásomon mások irányába. Már el is kezdtem, és hatalmas megrökönyödés fogadja úton-útfélen. És na vajon miért? Mert az emberek hozzá szoktak, hogy nem mondok nekik nemet! Először rosszul esett, hogy semmibe vesznek. Csalódott voltam, nem értettem. Nyilván mivel magamból indultam ki. Aztán bosszantott. Rossz belegondolni, hogy amit te megtennél és megteszel másokért, ők soha nem tennék meg érted, viszont elvárják tőled!

Nahát ennek vége!

Ja és egy jó tanács! Az ilyen embereket kerüljétek el nagy ívben. Én most kezdem, mikor már olyan gondolataim támadtak, hogy szerzek egy puskát és körbe lövöldözök.... ne legyen már olyan k*rva egyértelmű, hogy egyes emberek bármit megtehetnek, ugrálhatnak a fejeden, rugdoshatnak, neked pedig csendben kell tűrnöd, különben bunkó vagy....

Megosztás a facebookon