Nem, nem mélyen szántó, eget rengető gondolatokról írok. Hétköznapi tapasztalatok.

Milyen, de milyen nehéz gondolatainkat, félelmeinket, vágyainkat, terveinket, bukásainkat, kudarcunkat megosztani másokkal. Mardos a szégyen, elönt a forróság, megérint a csalódás szele. Hozzánk közelállókat beavatni lelki tusáinkba, szinte nehezebb feladat, mint megküzdeni velük egyedül. Bezzeg ha idegeneknek kell kiönteni szívünk búját, bánatát mennyivel egyszerűbb! Igaz? Úgysem ismer, nincs mitől tartanunk. Nem bélyegez meg messzi távolból, nem ítél el, nem skatulyáz be. Nem ismételgeti: ugye, én megmondtam? Nem gyárt elméleteket, nem hablatyol a légbe, és ad nem cifrábbnál, cifrább útbaigazításokat. Csak meghallgat. 

És ez a lényeg. Csak meghallgat! Nem mondja, hogy gyenge vagy, (pedig annak érzed magad..) , nem versenyez nyomban veled, hogy márpedig neki sokkal több a gondja, és nem állítja, hogy csak érzékeny vagy.

Csak meghallgat. Nem sajnál. Nem szán. Nem vigasztal. Csak meghallgat!

 

 

Megosztás a facebookon