Ráérünk bocsánatot kérni? Ráérünk haragudni? Ráérünk megoldani a problémákat?

Tényleg ráérünk? Majd meglesz holnap? Esetleg holnapután?

Majd holnap beadom a jelentkezésem egy pályázatra, majd elkezdek nyelvet tanulni, majd kiszortírozom a szekrényből a felesleges ruhákat. Majd átültetem a szobanövényeket nagyobb cserépbe. Majd átmegyek anyámhoz elnézést kérni, amiért nem értem rá beugrani hozzá a múlt héten. Majd felhívom a barátnőmet, hogy elfelejtettem válaszolni az üzenetére.

És eközben?

 A munkahelyet elhalászták az orrom elől. A ruhásszekrény polcai leszakadtak a túlterheltség miatt. A szobanövényeim kipusztultak, mert nem fértek el a cserepükben. Anyám kórházba került,  a barátnőm elfordult tőlem.

Majd holnap, majd jövőhéten, majd következő hónapban! Ilyen nincs! Egyszerűen nincs időnk a halogatásra. Annyira, de annyira rövid az élet, hogy nem engedhetjük meg magunknak a tétovaságot, a lustaságot, a nemtörődömséget. Menni kell, csinálni kell, szeretni kell, törődni kell!

Egy nap leülünk, magunk elé nézünk és azt vesszük észre, hogy vége. És megtettünk mindent azért, hogy jól teljen? El sem kezdtük...

Megosztás a facebookon