Lebénított, ahogy a fejemben ólálkodott. Nem tudtam koncentrálni a munkámra, nem tudtam oda figyelni másokra. Elfelejtettem válaszolni a feltett kérdésekre, elfelejtettem, ha kértek valamit. Nem tudtam milyen nap van, milyen napszak van. Képtelen voltam felfogni a körülöttem zajló dolgokat, minduntalan elkalandoztam. Befelé fordultam, ahol jobban láthattam. Ahol megvizsgálhattam. Láttam, hogyan ugrál elmém különböző pontjain.. Engem lesett minden kanyarban odabenn. Meglesett, ha szomorú voltam. Meglesett, ha örültem. Kis jegyzetfüzetével sétálgatott fel-alá az érzéseim között és rendre csak firkált a papírra. Huncut mosollyal jegyzetelte féltve őrzött titkaim. Elégedetten ücsörgött vidámságom kis szigetén, lábát lógatva a boldogság patakjában. Tovább sétálva, a kesze-kusza, érthetetlen zavarodottság partján, a szakadék mellett egyensúlyozgatva nézegetett lefelé, és serényen irkálta felé küldött, kibogozhatatlan jeleimet.

Vajon látja a félelmeimet is? Vajon látja, mennyire rettegek? Rettegek, hogy meglátnak. Hogy felismernek. Hogy átlátnak a felszínen, a míves bohóc álarcon. Vajon látja, hogy mindennap egy küzdelem? És azt, hogy a sok nevetés mögött a szomorúság szigetén odabenn megárad a könnyektől a bánat patakja? Látja, vagy ügyesen rejtem el előle is?

" Nem találkoztam még  hozzá hasonló emberrel. Hasonlóval, aki így és ennyire érti amit mondok, akit annyi minden érdekel ami engem  is... Aki nem túl sok, nem akaszkodik, aki érdeklődik, és aki érdekel. Aki ugyanúgy érti ha komolyan beszélek mint azt, ha összevissza bolondozok.... Aki nyugtató, nem idegesítő. Aki vicces, okos, művelt és minden egyéb más, amire a magam félék különösen érzékenyek. Látja és érzi, ha bosszús vagyok, és velem örül, mikor boldogság ér. Nem irigykedik, nem kérkedik. Őszinte és igazán meg akar ismerni. Nem a felszínt keresi, hanem a mélységet. Fellép a térképemre, körül néz, nem szól bele, csak megcsodál. Megcsodál belülről, bekukucskál a legmélyebb zugokba, felfedez, megjegyez. Emlékszik azokra az apró megmosolyogtató pillanatokra, amik köztünk zajlottak. Örül, hogy megismert és örülök, hogy megismerhettem. Lehetne ez véletlen is, de biztosan nem az! Ez az, amikor érzed, hogy mellette nem sétálhatsz el szó nélkül!

És, hogy milyen szerepet tölt be Ő az életemben? Nem tudok választ adni!"

Van, hogy nehéz döntések előtt állunk. De meg kell lépni! Senki nem fogja megoldani helyettünk, senki nem fogja majd a kezünket. El kell határoznunk, hogy kilépünk a szarból! Magunkért, nem másért! Ha az a hely ahol most vagyunk, visszafog, ha lefelé lök, ha rombol és nem épít, ott kell hagyni!

Évekig vegetáltam egy olyan kapcsolatban, ahol nem becsültek. Folyamatosan alárendelt szerepet játszottam, és hiába voltam vele tisztába, nem léptem ki belőle. Sőt, ezzel segédkeztem abban, hogy még jobban elnyomjanak. Mindent megtettem, mindent eltűrtem, cserébe nem kaptam semmi mást, csak még több megalázást. Mindent rosszul csináltam, semmi nem volt jó és elég. Azt hittem, hogy tudok változtatni rajta, hogy minden szép lesz és jó. És hatalmas pofont kellett kapnom ahhoz, hogy rájöjjek mennyire, de mennyire szánalmas vagyok. Aki magát nem becsüli, azt mások sem fogják. Nehéz volt. Nehéz volt észrevenni, és nehéz volt elsétálni. Annyira akartam, hogy szeressenek, annyira nem értettem miért nem működik, hogy foggal – körömmel kapaszkodtam benne. Valamiben, ami tulajdonképpen nem is létezett.

Először fájt, iszonyatosan fájt. Aztán elcsendesedett és helyébe lépett a szabadság! Az érzés, hogy igenis mennem kellett! Többet érek annál, hogy így bánjanak velem. Aki nem ismeri fel az értékeimet az nem is érdemel meg, sem engem, sem az időmet. Hiszen abból van a legkevesebb.

A legfontosabb, hogy megértsük, nem kell benne maradnunk olyan kapcsolatokban, legyen az szerelmi, baráti, családi, ahol nem becsülnek bennünket. Ahol csak eszközként, netán igénykielégítőkként tekintenek ránk!

Mindenki megérdemli, hogy igazán szeressék. Szeressék a valóját, őt magát, nem pedig egy saját képmásukra alakított rongyot. Szóval kérem szépen, aki úgy érzi, hogy semmibe veszik, hogy folyton kritizálják, ha mindent rosszul csinál, álljon fel de nagyon gyorsan és ballagjon el onnan, mert az nem az ő útja! Csak egy életünk van, azt éljük igazán!

Mi történik?  Mi történik mikor feladod?  Mi történik akkor, mikor azt mondod, hogy sok ez az egész?!  Elfordulsz.  Hátat fordítasz a hozzád közel állóknak. Megunod, hogy mindenkit előre engedtél,  hogy mindenkivel sokkal jobban elnéző voltál,  mint magaddal. Elnyomtad magad,  a terveid,  a céljaid,  hogy másért élj.  De veled mi lesz?  Mi lesz, mikor ezt felismered? 

Elvonulsz.  Magadért.  Bezárulnak a körök, és kinn reked minden.  Csak te maradsz.  Egymagadban, a gondolataiddal. Először megrémülsz.  Aztán elmélkedsz.  Meghallod belső hangjaid, amikre eddig nem figyeltél, mert mindenki és minden más fontosabb volt.  Tanuld meg jól,  ha önmagadat eltaszítod másokért, akkor szembe köpsz mindent,  ami te vagy.  Nem tud igazán szeretni az,  aki nem figyel befelé!  

Önmagadnak te légy az első,  máskülönben  időről időre összetörik belül egy részed.  

Legszívesebben mindent itt hagynék.. Magam mögött hagynám az embereket, a helyet, ahol élek,amit úgy szeretek, amihez úgy ragaszkodom. Munkahelyet, családot, barátokat, szerelmet. Mindent. Mennék a semmibe, egyedül. Új életet kezdenék, új helyen, tiszta lappal.

Ahol indulhatsz új esélyekkel. Nem vagy megbélyegezve, nem vagy bekategorizálva a régen elkövetett hibáid miatt. Nem vagy sem jó, sem rossz. Lehetőség, hogy mindent előröl kezdhess. Vagy, hogy most kezdhess el igazán valamit. Új hely, ahol nem azt szokták meg, hogy bármit megteszel másokért, így kihasználhatják, hogy készséges vagy, hogy rajtad átlehet taposni. Egy hely, ahol  megpróbálhatod jobban csinálni. Egy hely, ahol az égvilágon semmit nem kell bebizonyítanod.

Ahol szabad lehetsz.

Nem eljátssza, nem erőlteti. Ez tiszta. Fogja a kezed úgyis, ha nem ér hozzád.

Érezted már ezt? Mintha mindig is ismerted volna. Mintha mindig is a közeledben ólálkodott volna, érezted a jelenlétét, de eddig sosem vetted észre. Nem láttad, de tudtad, hogy ott van, és egyszer felfedi magát. Mintha beléd látna, átérezne mindent, amit te érzel. Mintha egy csapásból idegenekből, bizalmasokká válnátok. Ott van, teljes valójában, és te nem azt kérdezed: Ki vagy te? -  hanem azt: Mi tartott ilyen sokáig? 

Látja a félelemeidet, látja az örömödet. Tudja, mennyit szenvedtél, és tudja, hogy mennyit küzdöttél. Kimondja a szavakat helyetted, és te csak nézel mosolyogva, butuskán, megbabonázva, hogy van még egy olyan ember, majdnem teljesen olyan, mint te. Nem eljátssza, nem erőlteti. Ez tiszta. Fogja a kezed úgy is, ha nem ér hozzád. 

Megérkezésétől fogva tudod már, nem lesz baj. Beléd költözött, bentről ragyogtat, épít. 

Egyszerűen csak tudod. Tudod mit kell tenned. Inspirál, megihlet, felébreszti az ösztöneidet, a vágyaidat, hogy jobban akarj, jobbat akarj. Felszínre hozza rejtett gondolataidat, örökös izgatottságban, édes-kesernyés várakozásban tart. Simogatja a lelked. 

A bizonytalanságból egyszerre csak bizonyosság lesz.