Micsoda moslék egy világ!  Sorra kurvul el minden és mindenki. Maradjunk a felszín felett, maradjunk életben, maradjunk a körbe és maradjunk a tenyéren!

Húú de unom már ezt a sablonos,semmit nem érő, teljesen kiszámítható forgatókönyvet!

Rátok nézek és látom! Látom a következő lépéseteket, látom a gondolataitokat, látom azt is, amit ti láttatni szeretnétek. Látom, mi a fontos nektek, látom a felszínt és a mélységet is, ami a felszínnel egy szintben van...

Látom az elkeseredett próbálkozásokat. Próbálkozást bekerülni a legjobbak közé (bár kinek mi és ki a legjobb?! -  ugyebár) , egy színvonalon mozogni a „nagyokkal” ! Tartani az iramot a többiekkel, ugye? Divatban, márkákban,  stílusban. Tudni az új trendeket, szövegeket, a legmenőbb helyeket, a legújabb őrületeket az interneten.

„Phejj de hát én utálom az állatokat, de olyan menő a neten ez a kutyás- cicás- nyuszis dolog, szerzek egyet én is... Nem szeretem de hááát mit is nem szeretek? Már fogalmam sincs, nem is számít. A tömeggel kell egy irányba szaladni...”

Tombol a látszat család imádat – millió kép az összetartozásról, a tökéletes életről. ( véleményem szerint a háttérben minden esetben erős kompenzáció áll... „szarok én anyámra magasról, de lássák azt a többiek, amit akarok, hogy lássanak. Tökéletes életet..”)  

Az edzőterem, a platform cipők, a tengerparti heverészések. Menő az önsajnálat is, a kivert kutya szerep, menő a mindenre sz*runk szerep, a mártírkodás.

Menő világgá kürtölni szerettünk halálát....

Soha nem volt ennyire könnyű belelátni a fejetekbe. Látni, ahogy ültök kezetekben a telefonotokkal egy frissen feltöltött fénykép után és izgatottan vártok, hányan kedvelik, kik azok, és vajon x és y miért ’lájkolta’ , x és y miért nem 'lájkolta'? Vajon tudják-e mennyi munkátok van nektek ebben? Tökéletesen beállított smink, frizura, ábrázat, kellékek. Igazán lehetnétek rátok tekintettel!

Látni, ahogy irigykedtek a másikra titokban, mert az erősebb, izmosabb, karcsúbb, formásabb, csinosabb, divatosabb, pénzesebb, népszerűbb. Mindenki köcsög akinek a szintjét’ nem tudjátok megütni. Megint más kérdés, kinek mi a szint?!

Látni, hogy attól menő valaki, ha a másikat csúfolja, szidja, hülyét csinál belőle. Mi lenne ha azt mondanám, hogy az a menő, ha ezeket az áldozatokat inkább megvédeni próbáljátok?

Mi lenne ha azt mondanám, olvasni sokkal menőbb, mint a telefonba bújni egész nap?Mi lenne ha azt mondanám sokkal „kúlabb” okosnak lenni, mint minden kérdésre vihogva azt válaszolni, hogy „nem tudom, azt se tudom miről beszélsz...” ?!

Lehet 2016.... Az ostobaság soha nem lesz divat, erre tanácsosabb minél előbb rájönni. Nem divat szemeteskukának lenni, ami csak a sz*rt gyűjti,  nyilván mert másra nem is való.

 

Megosztás a facebookon

 

Amikor fordulóponthoz érkezik az életünk.

Új kihívások, új emberek, új élet. Néha magunk mögött kell hagynunk a napi rutinokkal teli életünket, a jól bevált módszereinket, a megszokásainkat. Új életkörülményekkel, új szemlélettel kell szembe néznünk. Legyen ez költözés, akár munkahelyváltás által. Ami új, az nem mindig rossz. Sőt! Kipróbálhatjuk magunkat, megmutathatjuk, mi mindenre vagyunk még képesek, amik eddig nem jöttek felszínre, mert nem volt rájuk szükség. Sokszor félünk váltani, pedig az új lehetőségek sok jót tartogathatnak számunkra.

Azt tanácsolom mindenkinek, ne féljen az újtól. Sok buktató lehet benne, de aki kitartó és akarja a többet, a jobbat, az el is éri!

Az egészséges félelem mindannyiunkban benne van, de ha jól forgatjuk, segítségünkre is lehet. Merjünk kilépni a komfort zónánkból és belevágni az ismeretlenbe. Lehet, hogy a megszokott az biztonságos, de nem mindig az a legjobb számunkra. Persze tudom én, mi lesz, ha nem fogadnak be az új közegbe, mi lesz, ha nem tudjuk teljesíteni az elvárásokat. Ha folyton ezen agyalunk, soha semmi nem fog változni az életünkben

Kockáztatni kell!

Megosztás a facebookon

Miért tűnik minden értelmetlennek?

Miért érezzük azt, napról-napra, hogy elvesztünk? Mi ez a nyomorúságos búskomorság? Olyan hirtelen tör ránk, hogy védekezésre képtelenné tesz bennünket. Van e a földi életnek bármiféle értelme? Meg tudjuk változtatni a pusztulásra előkészített világunkat? Ér-e valamit ma a melegszívűség, a bátor, igazságért harcoló lélek? Hisz úgyis eltapossák. Nap- nap után monoton módon robotolunk, sietünk, rohanunk. De hova is? Ugyanúgy végezzük úgyis!

A kérdés ma is jogos: Mi végre születtünk?

-          Szenvedésre? Nyomorgásra? Bánatra?

Vagy valaki majd kézen fog és hazavezet?

Megosztás a facebookon

Nem, nem mélyen szántó, eget rengető gondolatokról írok. Hétköznapi tapasztalatok.

Milyen, de milyen nehéz gondolatainkat, félelmeinket, vágyainkat, terveinket, bukásainkat, kudarcunkat megosztani másokkal. Mardos a szégyen, elönt a forróság, megérint a csalódás szele. Hozzánk közelállókat beavatni lelki tusáinkba, szinte nehezebb feladat, mint megküzdeni velük egyedül. Bezzeg ha idegeneknek kell kiönteni szívünk búját, bánatát mennyivel egyszerűbb! Igaz? Úgysem ismer, nincs mitől tartanunk. Nem bélyegez meg messzi távolból, nem ítél el, nem skatulyáz be. Nem ismételgeti: ugye, én megmondtam? Nem gyárt elméleteket, nem hablatyol a légbe, és ad nem cifrábbnál, cifrább útbaigazításokat. Csak meghallgat. 

És ez a lényeg. Csak meghallgat! Nem mondja, hogy gyenge vagy, (pedig annak érzed magad..) , nem versenyez nyomban veled, hogy márpedig neki sokkal több a gondja, és nem állítja, hogy csak érzékeny vagy.

Csak meghallgat. Nem sajnál. Nem szán. Nem vigasztal. Csak meghallgat!

 

 

Megosztás a facebookon

Kiléptem saját magamból. Kívülről nézegetem megtépázott gúnyámat....  Összetört, megtiport  státuszom innen nézve, nem is látszik! Micsoda álarc! Milyen csodás maszk! Milyen szépen elrejtett fájdalmas gondolatok, feladott álmok, remények, melyek belecsalogattak a legnagyobb csapdákba. És kívülről mindez nem látszik! Mosolyog az arc, nyúlik a kéz a másik felé. Biztat, vállba vereget, nevetgél. 

Az ember a legcsodálatosabb és egyben a legszörnyűbb teremtmény a világon.

Felkel mindennap. Kinyitja a szekrényt, előkeresi a megfelelő ruhát, a megfelelő cipőt hozzá. A tükör elé áll, és pár perc alatt átvarázsolja ábrázatát egy boldog emberévé. Úgy éli mindennapjait, hogy váltogatja álarcait, ám az igazit mindig elrejti. Fél. Fél attól, hogy belé látnak. Fél attól, hogy gyengének bélyegzik. Beskatulyázzák. Inkább energiái nagy hányadát arra használja, hogy eljátssza, minden rendben. Nem fordul befelé, nem néz szembe a gondokkal. Nem éli meg a fájdalmat, nem hagy időt magának. Nem. Azonnal elfojtja és elmenekül az álarcok világába. 

Így telik minden egyes nap..... 

Megosztás a facebookon

Egy gondtalan, egyszerű, lebegő világban, ahol szárnyalhatnak a gondolatok. Szárnyalhatnak az érzések, mert elkapják őket. Mert haza térhetnek. Oda, ahol érthetik és befogadhatják őket. Egy más világban, ahol mosolyból lesz mosoly, és érintésből lesz érintés. Ahol minden könnyebb. Ahol azt érzed, hogy Ő vagy te és te vagy Ő.

Megfoghatatlan. Nem létező.

Elképzelhetetlen az ember számára.

Kézen fognak, akkor is, ha bolondságot művelsz. Akkor is, ha a lelked éppen sír. Akkor is, ha nevetsz, vagy ha fáj a létezés.

Amikor levetkőzöd gusztustalan emberi gúnyád.

Odabújsz, meztelenül, gyarlóságod mocskával együtt.

És eláraszt a nyugalom, az elfogadás. Ott mindent megkapsz, amire ember valaha vágyhatott. Rezdüléseid, gondolataid, életre kelnek.

A félelem odakinn reked. Levetkőzöd valód, és szárnyakat kapsz.

Megosztás a facebookon